SZTYEPPEI HAJLÉKAINK ÚJJÁSZÜLETÉSE

„A jurta könnyű szállítása azért volt fontos, mert a honfoglaló magyarság nem élt állandóan egy helyen. Ha valahol elfogyott a legeltetésre alkalmas fű, „szedték a sátorfájukat” és máshol telepedtek le.” Horváth Péter – Hámori Péter: Történelem – az ált. iskola 6. évfolyama számára, Nemzeti Tankönyvkiadó, 2010. (A jurta c. szövegrész)

 

A magyarság sztyeppei hajlékai

Minden magyar gyermeknek megtanítják, hogy a Kárpát-medencébe érkező őseink a keleti sztyeppékről hozott jurtokban[1] laktak – erre a fenti idézetet tartalmazó 6. osztályos tankönyv is jó példa. De tudjuk-e kiknek és minek köszönhető, hogy ennyi generációval később is ilyen határozott kép él bennünk, néhai sztyeppei hajlékainkról?

Az Árpád-kori magyar állam keleti gyepűin túl (a szinte lakatlan Keleti-Kárpátok külső oldalán) már az a nagyállattartó, sztyeppei világ húzódott, ahonnan még évszázadokon keresztül áramlott az „ázsiai felfrissítés”, a békés betelepülések – vagy véres háborúk folytán. (Kun betelepülések, kun háborúk, mongol invázó/k/). A jurtok használata így meglepően hosszú ideig fennmaradt Magyarországon. A győzedelmes dürnkruti csata (1278) előtt felvonuló IV. (Kun) László (1262-1290) magyar k

irály táborának látványa nem sokban térhetett el a Kárpátokon túli mongol káni táborok képétől. A magyar haderő kun, székely és besenyő lovas-íjászai az Arany Horda lovasaiéval megegyező villámgyors manőverekkel és nyílzáporral semmisítették meg II. Ottokár cseh király birodalmi hadait (a csatában Ottokár király és kísérete is elesett). A hazatérő győzteseket még jurtjaikban várták asszonyaik (olykor bizony sztyeppei szokás szerint több is…) és ismeretes, hogy László király is sokszor inkább kun módjára élt, „sátorban – kunjai között.” IV. László „vér szerint” is jurt-lakóként jött világra, hiszen édesanyja, Erzsébet kun hercegnő volt, kiterjedt rokoni szálakkal a Kárpátok túloldalán, Batu leszármazottainak birodalmában, az Arany Horda államában. A jurtok használatának feladása nagyságrendileg egybe esett az Árpád-ház (Turul nemzetség) fiú ágának kihalásával. A magyarság nagyállattartó, sztyeppei életmódja a Honfoglalást követően még 400 éven át volt jelen a Kárpát-medencében. (!)

Milyenek lehettek a magyar jurtok?

Dr. László Gyula (1910-1998) régész-történész, képzőművész 1944. márciusában Kolozsvárott fejezte be A honfoglaló magyar nép élete c. rendkívüli alaposságú munkájának kéziratát. Az azóta is alapműként emlegetett könyvben megírta, hogy a hazai jurta leletek hiányában (az ősi hajlék fából, nemezből, bőr és növényi kötelekből készült – tehát, hiába „tolódott ki” használatuk az 1300-as évek első harmadáig, érthető módon –  a XX. századra nem maradt belőlük semmi) az etno-archeológia alkalmazása vezethet célra, a jurt rekonstrukcióban. Röviden: Meg kell keresni azokat a kultúrákat, akik jelenleg is őseinkhez nagyon hasonló módon élnek – s a hasonló életmód következtében, a tárgyi környezet[2] is sok azonosságot mutathat. László Gyula alapossága mellett, tisztelettel és alázattal fogalmazott, ha őseink életéről írt. Tudásából és személyiségéből is fakadt, hogy amikor népünk hajdani életének megfestésre vállalkozott – soha nem az így volt – hanem az őszintébb és helyén valóbb, így lehetett megközelítést alkalmazta. Dr. László Gyula vetette papírra először, hogy keletre kell indulni, mert így lehet őseink mindennapi életét és ezzel együtt a jurtokat is kézzel foghatóan, mindenki számára érthetően újra alkotni. Említett műve széles körben ismert népkönyvvé vált. A vele egyetértők – de a munkásságát élesen bírálók is – az ő kutatásairól és munkamódszeréről beszéltek. Dicsérték vagy cáfolták – László Gyula jurt ábrázolásai ivódtak az iskolai történelem-oktatók tudatába.

Akik jurtákban hajthatták álomra fejüket

Hosszú a sora azoknak a magyar kutatóknak, utazóknak, akik László Gyula korát messze-messze megelőzve a keleti lovas nomád kultúrák földjeit járva, őseink nyomait keresték. Voltak, akik ünnepelt felfedezőként térhettek vissza, s voltak, akik tapasztalataikról csak a legszűkebb környezetüknek számolhattak be. Egyikük utazása sem volt azonban hiábavaló. Jegyzeteik, feljegyzéseik, cikkeik – vagy éppen könyveik, hasznos forrásként szolgáltak és alapot jelentettek az őket követő kutatók felkészüléséhez. Csak néhány név azok közül a magyar utazók közül, akik keletre indulva, a nomád közösségek földjein járva, a „magyarok ősi hajlékaiban” vagyis jurtákban hajthatták álomra fejüket:

Kőrösi Csoma Sándor (1784 – 1842) A tibetológia magyar megalapítója 1821-ben átkelt a Karakum-sivatagon, majd az Amu-darján, hogy eljusson Buharába. (A jelenlegi Türkmenisztán és Üzbegisztán területei). Viszontagságos turkesztáni utazása során olyan nomád türk törzsek területein haladt át, akik jurta lakó életmódjukat az 1900-as évek elejéig, sőt az erőszakos szovjet modernizálásig is megtartották. Ónody Bertalan (? – 1892) A nyírbátori jegyző, mezőgazdasági kutató 1875-ben Orenburgból indulva átlovagolt a kirgiz sztyeppéken (!), majd az Aral-tavon hajózva, illetve Szir-darja mentén haladva eljutott Khívába. Látogatásának célja a nagyszerű khívai dinnyék magjának beszerzése volt, legfőbb eredményévé mégis a közép-ázsiai sztyeppék világáról írt beszámolója vált.

Berzenczey László (1820-1884) vagy Ujfalvy Károly (1842 – 1904) a kazak és kirgiz puszták mellett már a magashegységi vidékekre is „felmerészkedtek” (Altáj, Tien-san, Nyugat-Himalája), ahol utazásaik idején kizárólag nomádokkal találkozhattak, s kizárólag jurtákban lakhattak. A felsorolt felfedezők munkáját ma is nagy becsben tartja a hazai geográfiai kultúrtörténeti szakirodalom. A sztyeppei életmód- és ezzel együtt a „jurtokkal kapcsolatos tudomány” utolsó mozaikjait Vámbéry Ármin (1832-1913) és Almásy György illesztette a helyére. A két méltán nagyhírű magyar kutató hosszú időt töltött Közép-Ázsiában, mindketten beszélték (de legalábbis értették) a helyi török dialektusokat. Vámbéryt elképesztő memóriája, míg Almásyt vagyonokra rúgó fotó apparátusa is segítette a jurtok minden részletre kiterjedő bemutatásában.

Almásy György (1867-1933) a „jurtok újrahonosítója”

Vámbéry Ármin közép-ázsiai utazása után (1863) számos nagyszerű könyvet adott közre a meglátogatott nomád kultúrákról. Az 1885-ben befejezett A török faj…című munkája a maga korában egyedülálló összefoglalása volt a jurta-falú türk népek néprajzának és történetének. A Közép-Ázsia törökségét bemutató fejezetben külön alcím alatt (7. A sátor és bútorai) taglalta a jurták használatát. Fényképei, részletes rajzai (el nem ítélhető módon…) azonban nem voltak. Almásy pontosan ismerte Vámbéry munkásságát, így expedíciója előkészítési fázisában valószínűleg részletesen tanulmányozhatta A török faj-t is. Almásy György 1900-ban nyugat-kelet irányban (majd vissza) végigutazta teljes Nyugat-Turkesztánt (A korabeli elnevezés szerint Orosz-Turkesztán). A mai közép-ázsiai államok közül járt Türkmenisztánban, Kazakisztánban, Üzbegisztánban, Kirgíziában, sőt Tadzsikisztán határvidékén is. Ő volt az egyik első európai, aki expedíciójával bejárta a Balhas-tótól délre elterülő Hétfolyó forró, félsivatagi vidékét, majd feljutott a Központi Tien-san örök hóval és jéggel fedett csúcsainak előterébe. Nomád kazakok és kirgizek kísérték végig úttalan útjain, török tudásának köszönhetően 2 hónap elteltével már nem volt szüksége tolmácsra…Minden részletükben megfigyelhette a jurtokat, hiszen ő maga is azokban lakott.

Vámbéry leírásainak köszönhetően már érkezésekor is „mindent tudott”, előre felkészülhetett, hogy mire figyeljen. A megfigyelések mellett rengeteget kérdezett a jurtákkal és a bennük lévő eszközökkel kapcsolatban. Vándor-utam Ázsia szívébe című munkájában többször, több szempontból is bemutatta a sztyeppei hajlékokat. A számos nagyszerű jurt fotó és életkép mellett, egy maximális részletezettségű metszeti rajzot adott közre, majd a több mint 700 oldalas mű függelékében 35 oldalt (!) szentelt a használati eszközöknek.

 

Amikor László Gyula kezébe került az említett Almásy könyv, s benne a nagyszerű ábra, még a kifogyhatatlan türelmű professzor is csak annyit mondott, hogy ehhez nem kell mit hozzátenni. László Gyula ezt a rajzot emelte át szemléltetésül  A honfoglaló magyar nép élete-be, s ezzel eldőlt, hogy az ősi magyar jurták rekonstrukciójánál a kirgiz-kazak[3] jurtok formáját tekintjük alapnak. Vámbéry és Almásy leírásaira is támaszkodva László Gyula lerajzolta a magyar jurtok belső elrendezését is. A kirgiz jurtok Almásy és László közvetítő munkájával a magyarság újjászülető jurtáivá váltak.

 A jurta állítás fázisai

 

 

Jurta használati körkép 2018. tavaszán

Közép- és Belső-Ázsia

Közép-Ázsia nomád kultúrája a végóráját éli. „A szocialista idők elévülhetetlen érdeme a hagyományos kultúránk tönkretétele…” fogalmaz egy fanyar mosoly kíséretében F. Bakhrom, a 40-es évei végén járó, sokat látott üzbég kísérőnk, egy kizilkumi jurta-táborban. „A jurta használata tiltott volt, ha a hatóságok mégis találtak egyet-egyet, egyszerűen összezúzták és elégették. A családok és klánok nyájait, méneseit a szovhozokba vitték…a végcél talán valami olyasmi lehetett, hogy az önellátó, független nomádokból – végre tulajdon nélküli agrárproletár legyen…” Kísérőnk egy szakszaul törzset dob a tábortűzre, majd hozzáteszi még, szinte vallomásszerűen: „Nagyon örülök, hogy ma este itt lehetek a sivatagban. Nincs ennél jobb, mint itt a szabad ég alatt…” „…a fene tudja mi lehetett az a csillapíthatatlan szovjet szerelem a vasbeton iránt…ami miatt kiiktatták a jurtáinkat…”

Mára már csak Kirgízia és Mongólia területén mindennapos a jurták használata. Ebben a két országban is egyre inkább jellemző, hogy a jurt csak nyári szállás – télre majd mindenki házlakó lesz, a sztyeppei túléléshez kellő tudás rohamosan „apad”. Érdekes módon, az ide érkező külföldiek ébresztik rá a pásztorokat életmódjuk különleges voltára, s az újonnan készített jurták egyre nagyobb hányada az idegen turisták elszállásolására készül. (Mongóliában az elmúlt 15 év során egész „jurta vertikum” épült ki, több száz jurta-teleppel.)

Magyarország

A globalizációtól elforduló magyarok egy jelentős hányada, a régmúlt életmódjának és gondolatiságának felkutatásával, megtapasztalásával tölti szabadidejét – vagy annál is többet. Megjelentek a jurta gyártók, jurta importőrök – és ami igazán érdekes – a jurtákat valakik meg is veszik. Jurta táborok nyíltak először a gyermekek, és ma már a felnőttek számára is. Nem csak Magyarországon, de Kárpátalján, Felvidéken és Székelyföldön is. Úgy tűnik, a jurta állítás – és a jurtákhoz köthető programok szervezése (Hiszen ahol jurta – ott ló is van) egyre népszerűbb.

Almásy jurt rajzainak közreadása idején talán egyetlen jurta sem állt Magyarországon.

László Gyula említett művének megjelenésekor sem lehetett jobb a helyzet.

De mi a helyzet napjainkban?

2018. augusztus 10-12-én, ha valaki Bugacpusztán jár (és ha csak úgy véletlenül vetődik majd arra) bizonyára nehezen fog hinni a saját szemének: A Kurultaj nevű nagyrendezvényen magyar jurták hosszú sorai fehérlenek majd a pusztán. Talán még IV. (Kun) László idején sem lehetett volna részünk ilyen sokadalomban.

KURULTÁJ honlap: www.kurultaj.hu

* * *

Szöveg és kép: Gőgös Norbert

Forrás:

1./ Almásy György: Vándorutam Ázsia szívébe / Budapest, 1903.

2./ Vámbéry Ármin: A török faj / Dunaszerdahely, 2006.

3./ Képes Krónika / Budapest, 1986

4./ László Gyula: A honfoglaló magyar nép élete / Budapest, 2006

[1] Almásy György, aki az elsők között használta általánosan a jurt szót, megjegyzi, hogy a jurta kifejezés csak a szláv (orosz) szakirodalomból átemelt forma.

[2] A cikkben szereplő képek zöme Mongóliában készült. A szemléltetés kizárólagos célja a jurták jelenlegi használatának bemutatása.

[3] A cikk képei három kivétellel a néhai magyarhoz valószínűleg közel álló, csúcsosabb kirgiz-kazak jurták helyett – a laposabb, egyszerűbb mongol jurtákat mutatják.