Szent Miklós-katedrális – Jeruzsálem királyainak koronázótemploma

(Lala Musztafa pasa mecset – Famagusta)

A mai famagustai (Gazimağusa) Lala Musztafa pasa mecset épülete a latin (római katolikus) Kelet történetének egyik legjelentősebb, szimbolikus, építészeti szempontból egyedülálló műemléke. 1571-ben, az oszmán hódítást követően alakították mecsetté, s azóta így működik – így tornyosul a város sziluettje fölé.  Monumentális falai előtt állva, bármiféle előzetes felkészülés vagy művészettörténeti utána olvasás nélkül is érezhetjük azonban, hogy Ciprus múltja nem szűkölködhetett a drámai fordulatokban.  Mert hát akárhogy is… a francia gótikai egyik remekműve elé keveredtünk valahogyan… itt, karnyújtásnyira a kis-ázsiai és levantei partoktól. S ha feltárulnak előttünk a régi idők részletei, a meglepetés érzése csak tovább erősödik: Valójában a Szent Miklós-katedrális, a Lusignan-dinasztia hatalmi-reprezentációs központja ajtóihoz érkeztünk, itt koronázták Jeruzsálem királyait, egészen 1498-ig.

Középkori keresztes geopolitika
A harmadik keresztes hadjárat során, 1191-ben, Oroszlánszívű Richárd menyasszonya, Navarrai Berengária és húga, Johanna (Szicília királynéja) kényszerű partraszállást hajtottak végre Cipruson. A sziget igen népszerűtlen türannisza Komnénosz Izsák (I. Mánuel bizáncsi császár unokaöccse) nem bánt igazán szépen az előkelő nyugati hölgyekkel: váltságdíjat követelt értük, s tulajdonképp fogságban tartotta őket. Anglia királya ezért külön „oldalháborút” indított a szigeten, amiben egyik legfőbb segítője Lusignani Guidó, Jeruzsálem királya volt. A keresztesek legyőzték, majd elfogták Komnénosz Izsákot, Richárd pedig némi bonyodalmak után Guidónak, s ezzel a Lusignan-háznak adta (pontosabban adta el) Ciprus szigetét.  A sziget a szentföldi keresztes államok legfontosabb tengeri logisztikai bázisává – majd a Jeruzsálemi Királyság 1291-es bukása (Akkon eleste) után a latin kereszténység legfontosabb keleti bástyájává vált.
A Szíriából és Palesztinából menekülő keresztény nemesség és kereskedő patríciusok (főként genovaiak és velenceiek), valamint a különböző szerzetesrendek így Cipruson, azon belül is kiemelten Famagusta kikötővárosában telepedtek le. Famagusta szinte néhány hónap alatt a levantei kereskedelem globális kereskedelmi központjává vált. Ez a korabeli mértékkel hatalmas tőkekoncentráció, illetve a nyugati keresztény uralkodók folyamatos segítsége tette lehetővé egy olyan monumentális katedrális felépítését, amely építészeti nívójában közvetlenül a franciaországi királyi katedrálisokkal vetekedett.

A „Levantei Reims”
A katedrális építése Guy de Ibelin (Az Ibelinek a szentföldi Jeruzsálemi Királyság egyik legbefolyásosabb főúri családja voltak)  famagustai püspök kezdeményezésére indult meg 1298-ban, és bár a tényleges felszentelésre már 1328-ban sor került, a kor hagyományainak megfelelően a további dekorációs munkálatok a 14. század közepéig húzódtak el. Az épület a francia érett gótika (azon belül is a rayonnant vagy sugárzó stílus) tiszta „importja” a Földközi-tenger keleti medencéjébe. A kutatások szerint az építőmesterek közvetlen mintaként a reimsi katedrálist (a francia királyok koronázótemplomát) és a párizsi Sainte-Chapelle-t „használták”.
Néhány szembeötlő stílusjegy:
Nyugati homlokzat, bejárat: A katedrális legimpozánsabb része a hármas kapuzat. A középső portál feletti hatalmas, mérműves (kőcsipkés) rózsaablak a ciprusi gótika csúcsteljesítménye.
14. századi építési szerkezet: Háromhajós, kereszthajó nélküli bazilikális elrendezésű épület, amely poligonális (sokszögű) apszisban végződik. A belső teret karcsú, hengeres oszlopok tagolják, amelyek közvetlenül tartják a bordás keresztboltozatokat.
Gótikus alkalmazkodás a klímához: Bár a stílus tisztán észak-francia, a helyi sárgás mészkő használata és a belső tér hűtését szolgáló, a francia mintáknál szűkebbre szabott ablaknyílások a fénymisztika megőrzése mellett a levantei időjáráshoz való adaptációt mutatják.

A kettős koronázási rítus: Ciprus és Jeruzsálem elválaszthatatlansága
A Lusignan-uralkodók legitimációjának sarokköve az a politikai alaptan volt, hogy ők nem csupán Ciprus régensei, hanem Jeruzsálem törvényes királyai is (különösen a Hohenstauf-házzal vívott jogi és esetenként katonai küzdelmek után). Miután Akkon 1291-es elestével a Szentföld végleg elveszett, a jeruzsálemi koronázási ceremóniát fizikai valójában már csak Cipruson lehetett elvégezni. Így alakult ki az a szigorú és bonyolult kettős koronázási rítus, amelynek Famagusta és a Szent Miklós-katedrális lett a kizárólagos színtere:
A mindenkori Lusignan uralkodót először Nicosiában, a Szent Bölcsesség (Sainte Sophie) katedrálisban koronázták Ciprus királyává. De ezzel csak a hatalomba iktatás első részlete teljesült.
A jeruzsálemi koronázás: Nicosiából a királyi udvar és a diplomáciai testületek ünnepélyes menetben vonultak át Famagustába. Ez volt az adott év legjelentősebb szakrális eseménye. A Szent Miklós-katedrálisban a királyt – a jeruzsálemi pátriárka vagy annak távollétében a famagustai püspök kellett, hogy Jeruzsálem királyává is megkoronázza. Az ünnep résztvevői között mindig ott találhattuk a korabeli katolikus Európa uralkodóinak családtagjait, követeit (egymás közötti hatalmi harcaiknak megfelelő felállásban természetesen). A Szent Miklós-katedrális ilyenkor méginkább a Nyugat előre tolt szimbolikus bástyája lehetett a Keleten.
Ma az ódon falak közé lépve turistákból – szinte időutazókká válhatunk, ha csendben figyeljük a fények állandóan változó játékát.

 Szöveg és képek: Gőgös Norbert