Báró lengyelfalvi Orbán Balázs Bursában

Utazás Keleten (1861. Kolozsvár)

Orbán Balázs (1829 – 1890) író, néprajzi gyűjtő, a magyarországi fotózás egyik megteremtője. Élete és munkássága sokak előtt ismert, elsősorban pótolhatatlan értékű, A Székelyföld leírása… c. monográfiájának köszönhetően.  Erdélyben, s különösképp Székelyföldön járva alakja, munkássága „kikerülhetetlen kulturális örökség”. Sorsa kalandosabb, fordulatokban gazdagabb volt bármely Jókai, Karl May… vagy Dumas regény kitalációinál. Ő lehetett az első székely-magyar, aki (anyai öröksége révén) bejárhatta az Oszmán Birodalom számos anatóliai, sőt afrikai vidékét is. Láthatta Ciprust és a mai görög szigetek sokaságát, megmászhatta az egyiptomi piramisokat, hajózhatott és fürdőzhetett a Níluson vagy a Holt-tengeren… A Szaharától – az Ararát hegyéig tartó többéves vándorútján eljutott Bursába, a Selyemút mesés hírű városába is. Bursába, vagy, ahogy a múlt korokban emlegették, Hüdavendigar (Isten ajándéka) városába. Keleti élményeit, tapasztalatait fiatal hevülete ellenére apadhatatlan szorgalommal és máig élvezhető stílusban vetette papírra. „Utazás Keleten” c. műve 1861-ben jelent meg Kolozsváron. A magyar közönség ettől kezdve, s neki köszönhetően nyerhetett bepillantást Bursa – „Isten ajándéka” és a felette tornyosuló Uludağ magashegységi világának titkaiba.       


Bursa a XIX. században

Az Oszmán Birodalom szülőhelye

Bursa városa és az Uludağ oldalában rejtőzködő Cumalikizik hegyi faluja ma UNESCO világörökségi védelem alatt álló övezet, 8 különböző helyszínen őrzött, egyetemes értékű épületegyüttesekkel, ligetekkel. „The Birth of the Ottoman Empire” vagyis „Az Oszmán Birodalom szülőhelye” szerepel a védettség okának összefoglaló mottójában. A város ugyan „csak” 1326 és 1362 között volt az Oszmán Birodalom hivatalos fővárosa, de itt nyugszik többek mellett Oszmán (1259-1326) a dinasztia alapítóatyja, névadója; I. Bajezid a „Villám” (1389 – 1402) a város legjelentősebb építtetője; és II. Murád (1421 – 1444, majd 1446 – 1451) szultán, II. „Hódító” Mehmed apja is.

Az óváros khan-jai (bazárépületei), kulliyéi (vallási- és kulturális központok, mecsettel, iskolával, ispotállyal, közfürdővel és ingyen konyhákkal) és vakufjai (alapítványi épületek) máig őrzik a XIV. század hangulatát. Az utóbbi három évtized elképesztő tempójú fejlesztései és átalakításai mellett (ellenére) is, a szeldzsuk irányzatból itt kialakuló korai oszmán építészet és művészet emlékeinek sokasága őrződött meg, méghozzá hozzáértéssel restaurált állapotban. Bursa a mai modern Törökország negyedik legnépesebb városa, több mint 3.000.000 lakossal… mégis, történelmi (és turisztikai) magjában járva, szinte kisvárosiasan kellemes, levegős, és határozottan zöld zugokat is találunk.


Oszmán türbéje és bursai udvara XVI. századi miniatúrán

Ilıpınar Höyüğü  – Hüdavendigar – „Zöld Bursa” 2024

A város mai közigazgatási határain belül a Kr. e VI. évezredben (!) benépesült Ilıpınar Höyüğü  (ásatási) terület a legrégebbi állandóan lakott zóna. A mediterrán és hegyvidéki éghajlatok összetalálkozásánál fekvő terület klímája „halmozottan előnyös”, ezért érthető, hogy az emberi emlékezet kezdetei óta vonzotta a letelepülőket. Mai nevét (illetve annak elődjét: Prusa) I. Prusias (Kr.e. 243 – 182) bithüniai király után kapta, aki itt rendezte be görög-makedón udvartartását. Az elnevezés (Prusa / magyarosan Brusza) változatlan maradt az ókori római időktől – a középkori bizánci évszázadokon át. Brusza az időszámítás kezdeteitől a Selyemút legfontosabb nyugat – anatóliai kereskedelmi- és kézműves központjai között szerepelt. Kezdetben Kínából, illetve Perzsiából érkezett ide a selyem, majd a VI. századtól már a városban is ismerték a drága divatcikk nyersanyagának- illetve előállításának titkát. Lassan 1.500 éve, hogy a selyemhernyókat tápláló első eperfa fasorokat elültették, végig a város útjai mentén. Innen került ki a máig legendás ezüst- és aranyszálakkal „kevert” selyem, a középkor legdrágább luxuskelméje. A perzsa eredetű Hüdavendigar (Isten ajándéka) kifejezés a szeldzsuk időktől (XI. század) ragadhatott rá, a Kelet-Anatóliában, Perzsiában, vagy akár a Turáni-alföldön ismeretlenül kiegyensúlyozott, kellemes klímája, víz-, és gyógyvízbősége következtében. A város mögött emelkedő Uludağ (Nagy-hegy) gerince évi 700-750 mm esőt „csapol le” a Márvány-tenger felől érkező nedves légtömegekből, s a tengerek közelségének köszönhetően ritkák a téli fagyok. Ugyanakkor nyáron ismeretlen a kelet-anatóliai hőség, ha mégis beütött olykor-olykor… a mozgékony törökök néhány száz méterrel feljebb lovagolhattak éjszakára – afféle félnomád hűsölésre. Az Uludağ-on eredő Nilüfer folyó és mellékfolyói sosem száradtak ki. Ráadásul, ahogy már utaltunk erre, a hegylábi területek forrásvizekben különösen gazdagok voltak, számos helyütt kiváló gyógyvizekkel.  Hüdavendigar – Bursát valóban arra teremtették, hogy virágzó kulturális központtá váljon. Edirne (1362), majd Isztambul (1453) hivatalos fővárossá tétele után is megmaradt gazdag, büszke nagyvárosnak, műemlékekkel,- és más emlékekkel igen gazdagon megrakottan. Mára modern gyáripari és technológiai metropolisz – ugyanakkor az egyik legzöldebb anatóliai település is egyben. Erdői, parkjai, gondozott ligetei következtében mai turisztikai beceneve „Zöld Bursa”.

Székelyudvarhelyi oszmán kapcsolatok

Elég egyetlen pillantást vetni a XIX. század derekának történelmi térképeire, hogy világosan lássuk a régi Magyarország mára sokszor feledésbe merülő keleti határait és adottságait: Orbán Balázs legénykorában Csíkszék („Csíkország”) és Háromszék hegyein túl az Oszmán Birodalom tartományai, hercegségei húzódtak (Nem létezett még a mai Románia). Vagyis a „Török Birodalom” szó szerint csak karnyújtásnyira volt Székelyföld városaitól. A Székelyudvarhelyi Református Gimnáziumban nem „csodabogarak passziójaként” tanították a török, vagy más keleti nyelveket. A török felvételének akkor még gyakorlatias, anyagi haszonnal kecsegtető okai is voltak. Orbán Balázs nem magántanulóként, hanem osztálytársak körében ismerkedett a török nyelv alapjaival. Hivatali szolgálatnál, üzleti karrier esetén segítséget jelenthetett annak megfelelő tudása. Ezzel párhuzamban „Kőrösi Csoma fénye” már „lángra gyújtotta” a múltját, eredetét kereső-kutató fiatalok lelkét. Megannyi atyafi szíve mélyén megjelent a Keletre vágyódás érzése, így – a legjobb értelemben – divattá is vált „a törökösködés.”

Orbán Balázs életében, sőt egész Sorsában – minden rendkívüli kellett, hogy legyen. Nem tapasztalhatta meg az átlag- és átlagos emberek rutinszerű napjait, hétköznapi élményeit, apró cselekedeteit, problémáit vagy örömeit. Talán, ha inaszakadtáig szerette volna… akkor sem sikerült volna, akár egyetlen napra sem egy normál ember bőrébe bújnia, s a normál emberek szerény kereteivel kiegyeznie…

Az udvarhelyszéki birtokos családban született tehetséges ifjú származása is, valamiért egészen rendkívüli kellett, hogy legyen: Az apai ággal nem volt „semmi gond”: Dédapja, lengyelfalvi Orbán Elek, Mária Teréziától kapott bárói címet és birtokokat, a kor szokásainak megfelelően, valamilyen katonai érdemekért. Az anyai ág és története azonban már „igazi túlszínezett Jókai regény”: Nagyapja az Oszmán Birodalom kincstári bányáinak főfelügyelője volt (Selmecbányán végzett magyar bányamérnökként került a szultáni udvarba), míg nagyanyja egy velencei származású isztambuli kereskedelmi nagyvállalkozó egyetlen, dúsgazdag örököse.

Anyai nagyanyja 1846-ban tett látogatást Udvarhelyszéken, s győzte meg a családot, hogy költözzenek Isztambulba, a mesés örökség átvételére, „belakására”. Mire azonban megérkeztek a fényességes Sztambulba, a nagymama meghalt, s egy hosszú pereskedés vette kezdetét a családi vagyonért. (A per eredményeként nem a teljes örökség, annak csak egy bizonyos hányada lett báró Orbánéké.) Amíg az apa, Orbán

János, a délceg huszárkapitány a bíróságra járt… addig nyughatatlanul különleges sorsú fia, Balázs, éveken át utazgatott. Fényképezője még nem volt („az Ördög szelencéje” használatát csak az 1850-es évek végén, Jersey-szigetén tanulta meg Victor Hugo egyik fiától), így a végigjárt keleti vidékek megörökítésében memóriája, tolla és jegyzetelésre alkalmas papírjai segítették.

Az 1860-as években megjelenő, hordozható fényképezőgépek rendkívül drága játékszerek voltak – kizárólag gazdagoknak „kitalálva”. Orbán Balázs is igen jelentős összegeket költött „passziójára”. Nem csoda, hogy az első magyar fényképészek mind határozottan tehetős világjárók voltak. Orbán Balázs mellett, Marosdécsei Déchy Mór (1851-1917) geográfus, Kaukázus kutató és Széki gróf Teleki Sámuel (1845-1916) Afrika felfedező. Kameráikkal mindhárman egyetemes értékű gyűjtőmunkát végeztek, s pótolhatatlan értékeket örökítettek meg, mentettek át az utókor számára.         

Orbán Balázs Bursában

A források szerint Orbán 1848. március 28-án indult útnak, két magyar társával, isztambuli palotájukból. Mint minden későbbi utazása esetén is – előre összegyűjtötte és tanulmányozta az összes elérhető, Bursával kapcsolatos földrajzi-, történelmi-, és egyéb aktuális irodalmat. Így kellően felkészülten érkezett „Isten ajándékába”. Ismerte a város ókori mitológiáját, históriáját, a magyar történelemben fontos szerepet játszó, innen kormányzó szultánok cselekedeteit, de korabeli társadalmi- gazdasági viszonyokat is. Élvezetes XIX. századi stílusának szemléltetése céljából nézzünk bele néhány, a bursai látogatást leíró részletbe – hősünk saját soraival:

Hajózás a Márvány-tengeren: „A kikötőből kihaladva, a Mármora sík tükrén láttuk visszatükrözni a Boszphor szirthegyei mellől kiemelkedő napot, mely megjelentével az egész természetre bájfényt áraszta el, melynek fénylő sugarai előbb megaranyozzák s lassanként szétoszlatták azon ábrándos ködfátyolt, mely a szemnek határtalan fővároson lebegett,…

A természeten ünnepies csönd uralkodott, csak a habok loccsanása, hajósaink egyhangú éneke, s a fejünk felett keringő vészmadarak éles süvöltése zavarta azt meg; mert mi részint az előttünk elterülő táj nagyszerűségétől meghatva, részint az álom karjai között szenderegve nagy zajt nem ütöttünk…”

Megérkezés Bursába: „…a Niluferen egy sok ívű régi hídon átvonulva, a bruszai tér festői eper berkei között találtuk magunkat. Ezeknél valami szebbet, valami ábrándszerűbbet – kiválóan így a hold ezüst sugárszálaitól elárasztva – nem tudék képzelni; mindenütt csergedező patakok, a fák lombjai közt fülemilék zengedelme, a távolban a tevekaravánok kolompzenéje. A dió és eper lugasok nyílatain fel-felötlik Brusza ablakvilágítása, mintegy nagy tábor messze elterjedő őrtüzei.”

Az Ulu Dzsámiról (ma UNESCO világörökségi szeldzsuk-oszmán műemlék): „Brusza 360 mecsetei közül nehányat megkísértek leírni.  Mindenik között a legnagyobbszerű az Ulu-dsámi, melyet három szultán dsámijának is hívnak, arról, hogy I. Murád, I. Bajazed és I. Mohamed dolgoztattak egymásután ezen nagyszerű épületen. Alakja négyszögű, száz lépés oldalhosszal, a falak kívülről márványlapokkal voltak beborítva, s a három kapu táblázatja (melyek közül a Kibla-kapu a legszebb) a leggyönyörűbb faragásokkal, metszetekkel, arabeszkekkel és koráni felírásokkal voltak ékítve,…”

… A pilásztok és a falak vagy két öl magasságra aranyozott s élénk színezettel kevert felírásokkal s arabeszkekkel vannak felékítve. Nagyszerű ezen mecsetben a mikráb (szószék, honnan az imám a koránt olvasá), mely egészen ébenfából van, fenn egy hegyes fedelű tornyocskával, melyhez egy három kapuju lépcsőzet vezet, az egész el van öntve faragásokkal és mozaik ékítményekkel, ilyszerű mű egy egész ember életét veheté igénybe. S a művész neve, ki önfeláldozólag koptatá vésőit évtizedeken át, ki égből lelopá a nagyszerű eszmét, hogy azt testbe öntse, el van feledve, a főkapu felett van bevésve cifrán aranyozott betűkkel, hogy azt szultán Mohamed kán csináltatá Allah dicsőségére.”


Bursa Nagy Mecset belülről

Bursa kútjairól: „Egyátaljában Bruszának főéke kútjaiban áll; nem oly nagyszerűek ugyan ezek, mint Stambulban, nem oly gazdagok ékítményekben s márványban, de sokkal dúsabbak vízben, ezekből mindenfelé kis vízeséseket képező csöveken örökösen csergedez a jéghideg víz, annyira, hogy az ember Bruszán akaratlan is Priessnitz tanítványa lesz, én nem tudék soha elmenni ezen szép kutak mellett anélkül, hogy kínálkozó vizét meg ne kóstoljam.”

A bazárról: „Brusza csársija (bazárja) igen nagyszerű és szép volt úgy annyira, hogy még Stambul bazárjával is kiállotta a versenyt, kis apró kúpos folyósokkal ellátott tömör épület volt az, s oly nagy kiterjedésű, hogy tömkelegszerű meneteiben, egymást átszelő utcáin könnyen eltévedhetett az idegen; ezen menetek több nagy kiterjedésű hánokkal voltak egybeköttetésbe, melyek némelyikének építészete tisztán mutatja, hogy az első szultánok korában épültek, s azokban mindenütt lehet látni a vallásos kegyeletnek még a vásártérre való átvitelét is; mert az ily hánok tágos udvarain kis mecsetek vannak; erkölcsi kiszámítás alapján istenházát oda helyezék, mintegy figyelmeztetni akarván a kereskedőt arra, hogy haszonvágy által ne engedje magát Isten törvényeinek feledésére, s csalás és hazugságra ragadtatni. De a vallási kegyelettel a művészet is kezet fogott, mert ezen hánok kapui mind kiválóan szépek, s nagy művészi beccsel bírnak; gazdag arabeszkek és porcelán kirakatokkal vannak felékítve. Tágos udvarain gyönyörű táblázatú kutakból csergedez Olymp forrásainak kristálynedve, egy-egy hosszú tevekaraván vonul bé annak udvarára, s az otur (ülj) szóra összekulcsolt lábakkal lefeküsznek ezen komoly állatok, melyek Ázsia kincseit, Arabia fűszereit szállíták ide, körültök arabok, turkománok, szíriaiak, büszke tekintetű damaszkusziak, félénk erzerumi örmények, lenéző bagdádiak, s vérengző tekintetű aleppóiak alkudoznak.”

Bursa ázsiai, középkorias hangulatáról: „A Bruszára jövőt meglepi azon óriási változás, ami itt és a főváros között létezik; alig néhány órányira Stambultól, s már egy egészen más ország, más nép, s más jellemet visel minden, itt elmúl az európai színezet, s minden ázsiai jelleget ölt, itt alig lehet egy-egy európai öltönybe préselt törököt látni, kik mintegy szégyenellve keverik magokat Ázsia nagy turbános ozmánlii közé, itt minden alak költői, minden lépten találhatni egy méltóságos és büszke tekintetű, s sas pillantású muzulmánt, ki gyönyörű nemzeti öltönyében, s ős apáiról rámaradt fényes fegyvereivel David Wilkie, vagy Horace Vernet ecsetjének méltó tárgya lehetne; Stambulban az új, elgyengült, a megalázott török birodalom fővárosában, a török megalázva s lesütött fővel jár, Bruszán az ős, a nagy, az Európa rettegte török birodalom hajdani fővárosában mindenki oly uralgó s fennelgő tekintettel jár, mintha Orkhán korában élne, s még a kormány is kénytelen ezen színezetben tűntetni fel hatalmát, a pasa zaptiei (hajdúi) mind nagy turbányos, s övükbe szúrt hosszú jatagányokkal s klárissal kirakott pisztolyokkal felfegyverzett törökök, kiknek harcias alakjai az ős idők hódító ozmanliit állítják elő; az idevaló nép, ha egy pantalonos s kaputos hajdú rá merne a kormány nevében parancsolni valamit, szemébe nevetne, s azt mondaná: mit akar itt ez a maszkara!”


Bursa látképe napjainkban

Folytatása következik: Orbán Balázs az Uludağ hegyről.