Project Tiger 1972 – 2026. (I. rész)

A WWF honlap közlése szerint, Földünk vadon élő tigriseinek száma napjainkban 5.574 egyed. Közülük 3.682 „nyilvántartott lélek”, vagyis a világ állományának több mint 60%-a „indiai állampolgárságú”. (Ugyanez a szám és arány 2016-ban 3.890 – és 2.226 volt.) 2016 mérföldkő volt a csíkos nagymacskák megmentésének történetében  – 100 év után ekkor emelkedett először létszámuk Ázsia rezervátumaiban. (!) A siker (habár egyelőre még mindig törékenynek tűnő globális tendenciáról írnak) oroszlánrésze (illetve ez esetben tigrisrésze…) egyértelműen az indiai kormány által 1972-ben elindított Project Tiger több mint 50 éves erőfeszítéseinek köszönhető. A bengáli tigrisek (Panthera tigris tigris) megmentéséért kezdeményezett projekt az elmúlt öt évtized alatt India nemzeti ügyévé vált. Írásunk a Project Tiger történetének és 2026-ig elért bíztató eredményeinek rövid áttekintése.

Letűnt idők tékozlása
1900-ban a korabeli, kevéssé megbízható becslések adatai szerint, Indiában 30.000 – 40.000 tigris élt. A Pax Britannica viszonylagos prosperitását élvező hatalmas ország életének minden mozzanata átalakulóban volt: a közvetlen brit adminisztráció alá tartozó Brit-India vezetői éppúgy, mint a több mint 500 (!) független maharadzsa és naváb maguk dönthették el, hogy mennyit vesznek át Anglia és a Nyugat ipari és jóléti modernizációjából. Rohamosan javult az egészségügy, az oktatás, a közlekedés, a mindennapi létbiztonság – s mindez halálos veszélybe sodorta a csíkos nagymacskák továbbélését.
Beköszöntött a modern fegyverekkel történő tömeges protokoll vadászatok és a népességrobbanás kora.
Tömeges protokollvadászatok: A tigrisvadászat mindig is az uralkodók, maharadzsák és előkelők legkedveltebb időtöltései közé számított. Az 1900-as évek elejétől rendszeressé vált azonban a befolyásos és gazdag külföldiek tigrisvadászatra invitálása – a világot látott, rendkívül kiterjedt nyugati kapcsolatrendszert ápoló maharadzsák által. Röviden: a „tigrises országrészek” maharadzsáinak százai gyakorolták a nemes gesztust, ezrekre kiterjedően – évről évre. A maharadzsák, vezető brit hivatalnokok és katonák mellett így megjelent a világ minden pontjáról érkező vadászvendégek kifogyhatatlan hada. Ráadásul a legmodernebb fegyverek arzenáljával, tigristrófeára éhesen…
A tömeges protokollvadászatok visszásságairól, a letűnt idők tékozlásáról, gróf Széchenyi Zsigmond (1898 – 1967) adott nagyon szemléletes képet, 1940-ben megjelent Nahar c. művében. A kötelező (és Széchenyi szerint teljesen felesleges) indiai protokoll eseményekhez szmokingját és cilinderét csomagoló (!) szerző, már könyve bevezető soraiban ezt írja: „… a maharadzsákról sokfélét beszélnek. Nemcsak jót. Hogy náluk nem a sport a fődolog, hanem a parádé. Hogy „vadászember” kevés akad köztük. Inkább csak „lövő”, mennyiségrekordra törekvő, a vadászat nemes mesterségét ócska, veszélytelen öldökléssé degradáló patronemésztő… Meg, hogy a tigrist rendszeresen etetik, s ha már jól megtanulta a vacsora idejét, ha minden este pontosan megjelenik nyolc óra öt perckor, akkor kényelmes matraccal, enni – innivalóval felszerelt, a tigris ugrási tehetségét erősen felülmúló lesállványról, hirtelen felgyulladó fényszóró világában, nagy büszkén fültövön lövik… oly közel állnak egymáshoz a puskások – azaz ülnek a fák tetején vagy a vadászelefántok hátán – hogy a tigris megjelenésekor ötfelől szól a puska. Gyorstüzelnek, míg csak a szegény pára szitává lőve el nem terül.”
A nagyszerű tollú magyar vadászíró – nem kevés rosszallással – beszámolt a felesleges méretű, minden kényelemmel felszerelt sátorvárosok, vadászterületekre épített kastélyok és a vadonba egyáltalán nem illő fogadások és partik megannyi oktalanul tékozló formájáról is.

Népességrobbanás: India lakossága az 1881-es, első népszámlás során 255.000.000 fő volt. Ez a szám az 1940-es évekre 100.000.000 fővel emelkedett (360.000.000), hogy azután 1961-re megközelítse a félmilliárdos lélekszámot (!). A rendkívül gyorsan gyarapodó népességnek új termőterületekre volt szüksége, így megkezdődött a vadonok felaprózása, majd végleges eltüntetése. A legtávolabbi erdőségek is balta szótól zengtek, a legeldugottabb rejtekhelyek is szántóföldekké és konyhakertekké váltak. A bengáli tigrisek számára, csak a mezőgazdaságilag megművelhetetlen és elérhetetlen pontokon maradt néhány talpalatnyi menedék. Az 1900-as évek első két évtizedében így India „tigrises államaiban” szinte mindennapossá váltak az emberevő rémtörténetek. Nem véletlen, hogy egy, az emberevővé silányult tigriseket levadászó indiai-angol katona, Jim Corbett volt az első, aki felismerte, hogy a csíkos nagymacskákra a végső kipusztulás vár. Corbett harminc éven át vadászta, a minden esetben sérült, s így csak emberevésre alkalmas egyedeket, s az 1930-as évektől vallotta, hogy az „elkövetők” maguk is csak szerencsétlen áldozatok.
„Be kell vallanom, hogy az angol idők és a maharadzsák uralma alatt a tigrisvadászat ellenőrzése talán hatékonyabban működhetett, mint azt követően…” mondta Corbett után 100 évvel, Devendra Singh, a Kanha Nemzeti Park biológus vadőre, aki 2016-ban kísérte első csoportunkat. „Amikor azt hitték, a helyzet nem lehet rosszabb, 1947-ben távoztak az angolok, s beköszöntött a 20 éves káosz.”

Edward James „Jim” Corbett (1875-1955)
Az Uttarkhand állambeli Nainital városában, angol postaigazgatói családban született „nyomozó-vadász”, majd tigrisvédelmező katonatiszt-író életének, szerepének megemlítése nélkül nem lehet teljes semmilyen, a Project Tiger bemutatását célzó írás. Corbett gyermekkorának minden szabadidejét a Himalája előterének erdeiben töltötte, afféle „nagycsaládos Maugliként”(15 testvére volt, s ő volt nyolcadik a sorban). 4 éves korától járta Kumaon dzsungeleit, megismerte annak minden lakóját, azok viselkedését és hangjait.  Indiai bennszülöttként azonosult a vadonnal, angol alapossággal és módszerességgel kiegészítve.

Szemtanúként nézte végig a dzsungel folyamatos pusztítását, a tigrisek élőhelyeinek zsugorodását. A Brit India Hadsereg kapitányaként 30 éves korától vállalta a lakosságot rémületben tartó emberevő tigrisek kilövését. Egyedül (illetve Robin nevű apró kutyájával) dolgozott, ahogy írta, a balesetek elkerülése érdekében. A „gyilkosságok” helyszíneire érve „nyomozott”, feltérképezte a „bűnügy” körülményeit, majd a rendelkezésre álló nyomokon indulva, akár heteken át követte az emberevő tigriseket. Sokszor a dzsungelben, vagy a kárvallott falvak utcáin éjszakázott, az egyszerű falusi emberek szemében afféle halhatatlan, magányos erdei varázslóvá vált. 31 éven át vadászta az emberevő tigriseket, amelyek közül 10 egyed tragikusan sok ember haláláért volt felelős. (A Corbett által lelőtt Champawat tigris pl. bizonyíthatóan 436 embert ölt, vagy evett meg!)
Az 1920-as évektől a világ egyik első természetfotósaként – a tigrisek és dzsungeleik élete megörökítése vált legfőbb szenvedélyévé. Tökéletesen ismerte a csíkos nagymacskák viselkedését – s üldözőjükből, azok legfőbb védelmezőjévé vált. A rengeteg tragédiával szembesülve ráébredt, hogy az emberevő tigrisek legalább annyira áldozatok, mint az erdőben szerencsétlenül járt falusiak. 1944-ben jelent meg először legnagyobb hatású könyve, a
Man-eaters of Kumaon  (Kumaoni emberevők) – aminek bevezetőjében részletesen kitért arra, hogy az emberevő tigrisek mindig sérülések következtében vadásztak emberekre, s ezeket a sérüléseket legtöbbször hanyag puskások okozták – akik nem követték a megsebzett nagymacskákat. Könyvében leszámolt az addig sokszor emlegetett „kegyetlen” és „vérszomjas” tigrisek gyermeteg mítoszával is. Kumaon emberevői sérült, szerencsétlen, csak az ember elejtésére alkalmas egyedek voltak. Corbett munkája népkönyvvé vált: Nagy-Britanniától – az USA-ig és Ausztráliáig mindenütt komoly sikert aratott. Első kiadásából egy hónap alatt 250.000 példányt (!) adtak el az USA-ban. 27 nyelvre fordították le.
S hogy Indiában mennyire népszerű könyv ma is, jól mutatja, hogy Oxford India Paperback sorozatának 23. kiadását (!) jelentették meg 2015-ben. (A cikk szerzőjének 8 munkanap alatt juttatták el Londonból – a Velencei-tóhoz, 2.000,-Ft áron…anno)

Edward James „Jim” Corbett vezette be az indiai iskolások tigris és természetvédelmi oktatását, kezdeményezte a Nagyvad Védelmi Szervezet (Association for the Preservation of Game) létrehozását, s az ő munkásságának köszönhető India első tigrisrezervátumának és nemzeti parkjának létrehozása. Habár 1947-ben, India brit korszakának lezárulásakor Kenyába költözött – a Kumaon hegyeinél elterülő csodaszép tigris rezervátum ma is az ő nevét viseli.

Folytatás következik…

Szöveg: Gőgös Norbert

Képek:

• Csorba Gábor
• Rényi István
• Gőgös Norbert

Forrás:
1./ Széchenyi Zsigmond: Náhar, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest – 1987.
2./ Khageswar Nayak & Rakesh Shukla: Kanha, Glimpses of a Tiger Reserve, CEE, Nehru Foundation for Development, Ahmedabad – 2011.
3./ Jim Corbett: Man-eaters of Kumaon, Oxford University Press, New Delhi – 2015.